szól a zene. Emberek hömpölyögnek, hangok kavarognak a térben. Füst, homály. A fények már tompának hatnak az elfogyasztott alkoholtól. Szeme előtt néha már homályosan folynak össze az előtte kavargó emberek. Az este már javában tart. Rég volt, mikor elkezdődött érzékeinek leépítése. A vizualitás kevésbé pontos. Nincsenek halk csupán hangos zajok. Lágy csókot érez a száján. Érzi az alkohol émelyítő szagát, ajkain ízét. Akitől kapta oly gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan felbukkant. Még hátranézett vágyakozó szemekkel, szerető mosolyt küldve, majd beleveszett a társaságba.
Ismerős lakás, ismeretlenül ölelte körül. Ismerős arcok, ismeretlenül üdvözölték.Valaki áll mellette, de látni nem látja csak érzi, tudja jelenlétét. Tovább pörög az este. Egyre többen jönnek szembe rávillantják szemük mosolyát üdvözlés gyanánt. Élvezik, éneklik a zenét egymás társaságát. szeme sarkából mindig látta őt, őt, akitől a csókot kapta. De most nem látja. Felkapja fejét, de a hatalmas forgatagban a cigifüst ködében nem találja. Szeme fájdalmasan felizzik, könnyel telik meg szeme. Dörzsölni kezdi, szeme lassan kitisztul. Elindul az alkohol és füstszagú lakásban, hogy csókot adjon, kapjon. Ott van, megtalálta. Közelebb akar menni de nem engedelmeskedik lába, torkán bennreked a szó. Lassan eljut tudatáig az, amit látott. Mást csókol?! Halk remegő hangon egy "heló" csúszik ki száján. de ez elköszönés mintsem üdvözlés.
Feleszmélve kikapja fejét a csókból. /Kétségbeesés ül szemébe, tudja, hogy mi történt, arcán könnycsepp csordul/ Nem várja meg a reakciót , hátat fordít végül egy fényes villanással otthon találja magát. Másnap van. Ébredése derűs, hirtelen nem tudatosul benne az este. Végül fájdalom hatol belé, úgy nem is igazán a testébe. Eltelik a nap anélkül, hogy azt észrevette volna. Este van, a telefon csörgése visszarántja a létezés világába. Nézi a villogó kijelzőt, rajta a számhoz csatolt nevet, szája szegletében halvány mosoly ráncai rándulnak meg, de ez csak a régmúlt felsejlése. Az asztalon rezgő készülék abbahagyja a villogást a vidám táncolást. A kijelző elsötétül, tekintete továbbra is rajt időzik. Belül, mélyen azt kívánja, hogy újra hívja. Várja, hogy megint megrezdüljön és idegesítő pajkossággal villogjon az apró készülék. Újból és újból felvillan a kijelző, mindig ugyanaz a név. Boldogság tölti el, de nem foglalkozik, hagyja had villogjon. Elalszik kezében emlékével kezében. Újabb nap, újabb semmittevés. Csengetnek, mintha csak hajnal lenne, közben verőfényes napsütés. Mire kiér szobájából már majdnem beért a lakásba. Szemébe néz, majd hidegen, ridegen, belül megőrülve, elküldi őt, nem akar vele beszélni. Eljön az este, indulás újabb hét, újból másik világba kerül. Hihetetlen súllyal zuhan rá a szerda, mintha az egész földgolyó lenne. szerda, mintha csak tegnap lett volna vasárnap. Felébred, kilép szobája nyikorgó ajtaján. megdörzsöli szemét, lehetetlen, gondolja. belenéz abba a bűvös szempárba. majd csak egy szót szól. közelebb lépnek egymáshoz, megcsókolják egymást. már tudja, hogy mi az igazság, de továbbra is hatalmas súlyt nyom rá a kétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése