nincsel

üres. fejében semmiség, végtelen távolság és mélység. feketeség és szürke homály, néhol egy-egy fényes fehér villanás. elhatároltan vágyódó tudatlanság a fejetlenség, esztelenség, butaság, nemtörődömség, mufurcság felé. hihetetlenség fonja körbe testét, képtelenség mégis így van. boldog, képtelen lehetetlenség. vágyódás mással hárítás, másért, pedig semmiség, mégis otromba, és fájdalmas nem későn de rájön és javít. máskor későn de belát. most mégis egyhangúság mintsem boldogság. holnapra hangoltság mikor még nincs holnap. fájdalmas mosolygás, mikor még csak sírhat. elfogadás, beletörődés, döbbentség. felháborodás, félsz és bátortalanság örök társaság, végig kísérnek pedig annyira nem muszáj. jönnek vannak, közel és távol sohasem máshol, mindig közel hozzám távol. fázás, várás, türelmetlenséggel egybekötve, mikor már zsibbad és mégis tétlen, képtelen. vacogás, fog csikorgatás, gondolkodás, homályosulás, amiből elég de képtelen ellene tenni hihetetlenül könnyedén előjön pedig régen volt az már. folyton csak járás agyban, gondolatban másra nem is gondol, nem is akar igazán, csak már mehetne, jöhetne, lehetne. feltételez, érez, téveszt, nehezen beismer, aztán mégse, miközben azt állítja, hogy mégis. sajnálja sokszor, mit nem kéne, de tényleg így érez, sokszor érez sokszor rosszul, utálja - szóval érez. szipogás, fújás, korgás, emlékezés öröm, elképedés. vakarózás, beképzelés, elképzelés idegtépés, hajcibálás, dögönyözés, nevettetés. képek peregnek, megszámlálhatatlanok, mindegyik éles, csak nehogy szétess, görnyedve csak les, mit fejben keres, "vigyázz el ne ess". sok kis kép kandikál kifelé, kapkodva kirakja az ablakba, hogy lássa mindenki, majd senki. ő az ki igazán látja, vele barátkozik, de nem ez élete párja. ábrándja lassan alább hagy, mélyre ásott, pedig ez csak a felszín zavara, de ez nem zavarja. kelekótya, hisz ő egy kis buksi, aki fejben egy kiscicával játszik. elfelejtett blogot írt gyorsan. felpezsdült vér tölti ki ereit lába mégis remeg és fázik, valami folyton hideg kezet ráz. a padlón át fogja lábát arctalan magányban keresi párját. féktelenül alkotja értelmetlen szövegét, számára érthető, még szerencse, hisz ő írta, vagy mégsem, más írta, keze által, vagy csak eszét teljesen szétboronálta. láza magasabb egyre jobban, teste remeg minden egyes sorral. "Viszlát!" mondta, nézz lejjebb egy sorral...