...már tudom

kinyitom a szemem. nem tudom hol vagyok. mi vesz körül? valóság, képzelet!? nem tudom. körülnézek, körülöttem minden sima, csöndes. sötét van, de látok mindent. testem megremeg, valami, hozzám ért. valaki, egy árnyat látok, mely gyorsan kúszik tovább szemem előtt. megmozdulok, így már többet látok. többet, de nem tudom, hogy mi az. dolgok, melyeket láttam már, de idegenek, dolgok melyeket nem láttam, de ismerősek. körbefordulok, kezem kinyújtom, mielőtt hozzáérhetnék eltűnik előlem. mint a víz fodrozódik utána a semmi. előrelépek, nem történik semmi. futni próbálok, érzem, hogy fáradok, de a távoli dolgok, vagy csak képek, amit látok, nem jönnek közelebb. csak egy helyben vagyok a térben, mely megrémít. félelem tör rám, de ez a félelem bátorságot is ad. nem adom fel. próbálok kitörni, nem sikerül. megnyugszom. vizsgálni kezdem a teret. minden szürke, sötét, de minden látszik és jól érzékelhető. egyedül én vagyok színes. majd hirtelen, valami történik, testem megremeg elvesztem egyensúlyom, térdre rogyok. most már minden ezerféle színben pompázik, arcomra halvány mosoly ül, szívemben boldogság bontakozik. szaladok, csak a vakvilágba. már nem maradok egy helyben. majd meglátom tükörképem. először nem hiszem el. megállok, arcomról eltűnik a mosoly, gyomrom görcsbe rándul. megrémülök. tekintetem elkapom a tükörképről. lecsukom a szemem, ez nem valóság - győzködöm magam, majd lassan kinyitom. színtelen vagyok, szürke és egyhangú. nevetést hallok a hátam mögött. emberek, színesen. rajtam nevetnek. elrohanok, egy csöndes helyen ahol senki sincs leülök egy padra. szemem behunyom, el akarom tüntetni a külvilágot. valaki leül mellém. de nem törődöm vele. átöleli a derekam, megremegek, de jól esik. melegség tölt el. majd odafordítom fejem, ránézek. megértően, boldogsággal telien mosolyog rám. ismerem, de mégsem tudom, ki ő...