lassan/2

reggel 7 óra, csörög az idő. még 20 perc és indulás. reggelente az iskola hatása nem boldogít, de ma felüdüléssel töltött el. második óráról kimaradás, koliban punyadás. pihenés, az estére, melyet nagyon várok. majd másokkal piavásárlás. ledöbbenés, nem lesz Gólyabál. az ok lövöldözés, halál, együttérzés. délután még mindig a buli kedvtől vezérelve, de már a hazautazás élményén gondolkodva pakolás. új ágyakat hoznak, kihűl a szoba. gyors nekem örömteli beszélgetés az interneten, bár annyira nem jó, de most kell. szeretem. rövid búcsú, fáj, de a holnap jövőképe felvillanyoz. pizza, hasfájás, jólesően elnyúlás más ágyán. még mindig nem kell elindulni, az idő mely eleinte élvezetesen, kellemesen telt, most már egyre lassabban szenvedést kiváltva múlik. haza-haza- haza. teli gyomorral séta, kellemesen fájdalmas. kis pihenés, jólesik. érzem ahogy vállaim sajognak, a pihenés után könnyed léptekkel leérünk az állomásra. jegyvásárlás, végre, vonaton vagyok. közeledik az otthon kényelme. korán jöttünk. utálok várni. elindulunk, belső boldogság tölt el. újból olyan, mint a nap elején. érzem, hogy megnyugszom, belül lecsillapodom. érzem, hogy mosolygok, kívül láthatatlan, de belül széles, örömteli mosoly boldogítja lelkem. úton vagyok, csak a vonat zaja hallatszik halkan, tadam-tadam-tadam. élvezem a társaságban egyedüllétem. elmerülök képzeletem valóságtalan valóságában. katarzisom egy hirtelen zökkenéssel megszűnik. innentől újból csak várom, hogy leszállhassak. köröttem viccek, nevetek, de nem érzem magaménak nevetésem. még is boldog vagyok és egyre gondolok, hogy...

hatás

figyelem a köröttem élőket. érdektelenül érdeklődnek az értelemről. monoton, unalmas, változatlan napjaik nyomorúságos egyhangúságban telnek el. nem értem őket. mindig ugyan az a napirend. felébred, felkel, felöltözik iskolába megy, megjön az iskolából, eszik, iszik, wc-re megy, visszamegy az iskolába, vagy átöltözik, internetezik, számítógépes, vagy online játékokkal játszik. msn-en komunikál más emberekkel. estéit fimek, sorozatok társaságában tölti. zenét hallgat, egyik jobbat másik rosszabbat. fiatalságuk öregséggel tellik. némelyik zenél, másik csak röhög értetlenül, értetlenkedve, szerencsétlenül. nem tud hozzászólni. figyelem a reakciókat. néha röhögnek, néha eröltetik. nem tudnak magukkal mit kezdeni, nem tudnak az életükkel ténylegeset kezdeni.

és én mit csinálok? elba**om (pardon) a napom azzal, hogy azt figyelem, hogy telnek értelmetlen napjaik értelmetlenül, ezzel tönkretszem saját napom, melynek értelmet szabtam azzal, hogy az érdektelen érdeklődés iránt érdeklődöm. mindez mégsem tűnik fel senkinek, mégis mindenki látja, érzi, érzékeli.

in memoriam Michael Jackson

by: le Buci

korán

olyan, mint mindig, mint mikor sosem. olyan, mint a felhő, melyet ha sokáig nézel, akkor olyan, mintha te is ott lennél. olyan, mint mikor megütnek és elzsibbadsz, csak ha fáj is mégsem fáj. olyan, mint mikor részeg vagy, csak nem hánysz és a hülyeségek is csak hülyeségek. olyan, mint mikor érzed a tested, minden porcikáját, ahogy a vér áramlik az ereidben. olyan mint, amikor annyira fáradt vagy, hogy nyitott szemmel alszol, amikor azt hiszed álmodsz kiderül, hogy az a valóság. olyan, mint mikor sokszor forogsz körbe-körbe és érzed, hogy forog a föld. olyan, mint mikor belenézel a napba, majd utána apró fények ezerféle színben játszanak a szemeden és próbálod irányítani játékukat. most olyan, mint mikor szombat van, reggel, angolra kell menni nap.

10 perc örökkévalóság

csipp-csöpp, csöpög az eső. korán sötétedik. a nyári hosszan tartó világosság már a múlté. csöpp-csöpp, még mindig esik. várok. minden pillanat villanva kúszik el tompult tekintetem előtt. a pocsojában fodrozódó esőcseppek hullámaiban látom a villogó fényeket, melyek egyre jobban odavonzák tekintetem. halkan suttognak nekem, valamit. csipp-csöpp-csöpp. majd belegázol egy autó. felemelem fejem, szememet a körülöttem nyüzsgő világra meresztem. olyan, mintha láthatatlanul állnék. emberek suhannak el mellettem, nem törődve semmivel, senkivel. az autók még mindig járnak, vakító fényeikkel villanásokat hoznak a járda világába. senki nem veszi észre mennyire zavaró, mennyire zajos. csöpp-csipp, hallom még mindig. csöndet! a víz újból összegyűlt gödrében. kisebb, mint volt, de szép lassan újból összegyűjti régi önmagát. végre elcsendesül minden. várok, továbbra is. az esőtől fénylő utat pásztázom. vonal, szünet, vonal, szünet, vonal csatornafedél... valaki nekem jön, tényleg láthatatlan vagyok? még csak vissza sem néz. lenézek, lábaim alatt a víztől rothadó elsárgult levelek, szép lassan az egész járdát bekússzák. csöpp! a nyakamba hullt egy vízcsepp. felkapom a fejem, hirtelen megszédülök, érzem, ahogy végigfolyik a hátamon. egész testemben megborzongok. feleszmélek, mióta várok? 22:10.

esélyes, hogy 20

Attila 20 éves. buliztunk egyet, hogy jó legyen. úgy mindenkinek. és mondhatom jó is volt, mindenkinek. este 8 körül elkezdtük az alapozást Lacival (fú de vidámak voltunk...). A épület 2. emelet, társalgó. kényszeredett nevetésrohamoktól fulladoztam, miközben szépen lassan befutott mindenki. durván húszan voltunk. egy-ketten csak köszöntöttek, koccintottak, aztán elillantak. nem is törődtünk velük. eleinte csak, a jól megszokott módon, ismerős arcok az ismerős arcokkal voltak el, ahogy el lehet lenni ilyenkor. majd hatott az alkohol, mindenki egyre jobban feloldódott. közös énekelgetés, zenére, zene ellen na meg hangulatfokozás.
egyszer eljött az idő, hogy menjünk bulizni, jakabhegyre. menjünk, mert miért ne. szakadó esőben két üveg borral indultunk, mire odaértünk mindkét bor nálam volt (a fehérbor jó a vörösborra). lényeg a lényeg kisebb irányvesztés után betaláltam a buliba. na aztán ott táncoltunk, meg ja. vissza a koliba valamiért egyedül indultam el. rossz irányba. majdnem kigyalogoltam Pécsről mire rájöttem, hogy én nagyon rossz fele megyek. sok emlékem nincs, csak foszlányok. talán jobb is. végül, hatalmas kerülővel de visszaértem a koliba. ma már csak nevetek és értetlenkedem, hogy miért fáj a lábam, persze egy vas korlát többet tudna mesélni.

Boldog szülinapot Attila!

...már tudom

kinyitom a szemem. nem tudom hol vagyok. mi vesz körül? valóság, képzelet!? nem tudom. körülnézek, körülöttem minden sima, csöndes. sötét van, de látok mindent. testem megremeg, valami, hozzám ért. valaki, egy árnyat látok, mely gyorsan kúszik tovább szemem előtt. megmozdulok, így már többet látok. többet, de nem tudom, hogy mi az. dolgok, melyeket láttam már, de idegenek, dolgok melyeket nem láttam, de ismerősek. körbefordulok, kezem kinyújtom, mielőtt hozzáérhetnék eltűnik előlem. mint a víz fodrozódik utána a semmi. előrelépek, nem történik semmi. futni próbálok, érzem, hogy fáradok, de a távoli dolgok, vagy csak képek, amit látok, nem jönnek közelebb. csak egy helyben vagyok a térben, mely megrémít. félelem tör rám, de ez a félelem bátorságot is ad. nem adom fel. próbálok kitörni, nem sikerül. megnyugszom. vizsgálni kezdem a teret. minden szürke, sötét, de minden látszik és jól érzékelhető. egyedül én vagyok színes. majd hirtelen, valami történik, testem megremeg elvesztem egyensúlyom, térdre rogyok. most már minden ezerféle színben pompázik, arcomra halvány mosoly ül, szívemben boldogság bontakozik. szaladok, csak a vakvilágba. már nem maradok egy helyben. majd meglátom tükörképem. először nem hiszem el. megállok, arcomról eltűnik a mosoly, gyomrom görcsbe rándul. megrémülök. tekintetem elkapom a tükörképről. lecsukom a szemem, ez nem valóság - győzködöm magam, majd lassan kinyitom. színtelen vagyok, szürke és egyhangú. nevetést hallok a hátam mögött. emberek, színesen. rajtam nevetnek. elrohanok, egy csöndes helyen ahol senki sincs leülök egy padra. szemem behunyom, el akarom tüntetni a külvilágot. valaki leül mellém. de nem törődöm vele. átöleli a derekam, megremegek, de jól esik. melegség tölt el. majd odafordítom fejem, ránézek. megértően, boldogsággal telien mosolyog rám. ismerem, de mégsem tudom, ki ő...

optimizmus

mindig boldognak lenni! talán ez minden ember legbelső mozgató rugója. de mégis mindig vannak gondok, problémák, melyeknek abszolúte nem szabadna helyet engedni. mégis mindig összevesznek, megbántódnak, egymást bántják, akárhogy. de biztosan bántanak? minden úgy van ahogy először gondoljuk? jogtalan, jogos, mégis első, de akár sokadik pillanatra is, azt hisszük, hihetjük, hogy nincs igaza, az nem is úgy van, "én hibátlan vagyok". dehogy! nincs semmi, mégis úgy gondoljuk van. miért agyalunk? mikor tudjuk, hogy hülyeség, de mégsem tudjuk kiverni a fejünkből. az emberek legtöbb esetben félnek megbeszélni érzelmeiket, ez miatt valaki mást tesznek hibássá, hibásnak. mert "én nem tettem semmit" csak a másik, biztosan. fenéket! és ezt tudja az "én" is, de képtelen felfogni. érzelmeket képtelenség teljesen megértetni mással. mindenki máshogy érez, még ha ugyanazt érzi mint a másik. egy fontos dolog. egy nagy tanító mondta nekem még, hogy féltés és féltékenység között hatalmas különbség van, még ha a kettő nem áll távol egymástól. félteni valakit, szerelmet, barátot egészséges, természetes, egyértelmű. féltékenynek lenni bárkire, rettentően veszélyes lehet. ezzel meg lehet ölni két ember között fennálló bármilyen kapcsolatot. változtatni szerintem lehet, bár a bölcs kivel erről beszélgettem nem így vélekedett. szerinte minden ember más és más ilyen szempontból, van, aki ezt képtelen kezelni, kiben még visszaszorítható formában van jelen és van ugye, aki egyáltalán nem féltékenykedik.
na de ezt biztos mindenki tudja, csak hát eszembe jutott...