két-élet

elszomorít, ahogy látom eltűnni a nyarat, egyre gyorsabb és nagyobb ütemben. szerettem a telet, de ez mára elmúlt. miről is írok, fogalmam sincs. írnék, szépet jót, de az agyam egyre jobban csak egy dolgon pörög, hogy holnap Pécs. de minek, nem érzem, hogy itt az ideje, még várjon, álljon és várjon, a maga borzongató, szépséggel teli, szeretni való egyszerűségével, bonyolultságával. ne hívogasson oly meggyőzően, azt mondja, hogy: Itt a helyed. de se itt se ott. sehol sem, mégis mindenhol. szeretem Pécset és szeretek itthon lenni. elmenni, valahová és sehová, mert nem kell mindig eljutni olyan helyre ahova el lehet. csak sétálni, leülni, majd sietni. fogat kocogtatva nevetni Kanizsán, együtt és külön, felváltva, magunktól, magunkkal, magunkon. megismételni a szavakat, mikor kérdeznek, majd rájönni hogy milyen szép. megvan Kanizsában a szépség, csak fel kell fedezni, olyan mint ha azt hinnéd unalmas, felesleges, de tévedsz, csak nyisd ki a szemed, nem olyan csendes mint azt képzeled. sokat beszél, mégsem eleget, sokat hallgat mégis keveset. csak akkor szól, ha muszáj, de mégis feleslegesen is fecseg. ő már csak ilyen nagy és kicsi, kicsi és nagy. átlátható, titkolózó, kíváncsi, de mégis a legjobban szerethet-ő.