lassan/1

utazás közben sok minden történik. de egy 150 km-es buszozás során nem feltétlenül. a mellettem ülők mind-mind egymástól és főként tőlem, különböző emberek. a társalgási lehetőségeim így lekorlátozódnak, főként saját magam személyére. még mielőtt megkérdőjelezné valaki elmém tisztaságát, azt megnyugtatom teljesen természetes őrület ez amit ekkor érzek. legalábbis nekem.
a busz elindul, egy durván 60 fős társaság együtt, szűk két és fél órára, de mégis távol egymástól. a kis férőhely az út hossza sem hozza össze az embereket. nincs igény. zsibbadt, kifordult testtel próbálok aludni. a busz ülésének csontvelőig ható remegtetése, félálomban tartva próbálja még elviselhetetlenebbé tenni a kényelem és gyorsaság hiányát. mikor kellőképp megszoktam a busz milyenségét és már elérném azt a pontot, amikor aludni tudnék, de ekkor valahonnan a busz legtávolabbi pontjából meghallom "aztazenét". ha általam kedvelt akkor persze "elringat", de ilyen nincs! így hiába minden próbálkozás, kitartóan csukva tartom a szemem hátha mégis sikerül elaludni. ez persze másfél órás próbálkozás után sem sikerül. tehát aludni sem, de ekkor már nyitott szemmel "ébren" lenni sem lehetséges. bódultan a félig álmodom, félig ébren vagyok szindrómától szenvedek rövid ideig, majd szép komótosan ráveszem magam, hogy kinyissam a szemem és újjászülessek. meglepödve tapasztalom, hogy az induláskor még, a naplementétől, épphogy vörösödő ég már teljesen befeketült, ez egy "Isteni monokli". még mindig tart a szenvedés. kibámulok az ablakon, a busz, a forgalom néha-néha ad valami képet a tájból, hogy mégis mi az ami körülvesz. nincs nyugalom, a tömeg mozgolódik, hamarosan ha nem is végállomás, de leszállás. az idő lassan elfolyik ahogy az ablakon át látott táj is. igazából még magamhoz sem tértem de már gyalogolok a kollégium felé. magabiztosan érek a bejárathoz, majd ennyire bizonytalanul haladok el a portás mellett...

értelmetlen - értelem

ezernyi gondolat, érzés cikázik bennem. megfogalmazni igazából nem is tudom, addig, míg meg nem élem vagy meg nem értem. mégis megpróbálok, valamit kiadni magamból.
a cím már jelöl, de nem tudom hol is álljak neki ennek. értelem. mégis mi számít annak és mi értelmetlennek. ha valami értelmetlen, akkor az nem is értelmes? mert szerintem, néha akár, sokkal több értelem szorul teljesen, vagy látszólag, értelmetlen dolgokba. példát feleslegesen írnék, mert ez mindenkiben más. nekem egy száraz falevél igen is sokat jelent, másnak, meg csak egy értelmetlen szemét, na így mégis lett egy példa, vagy olyasmi. értelmes, egyenlő, ésszerű? mondhatni. vagy mégis van köztük különbség, de valahol egy nagyon pici mezsgyén találkoznak. ami ésszerű az nem életszerű. tehát jobb ha értelmetlenül vagy életszerű, mert az mégis jobban hihető. de ha életszerű akarsz lenni ésszerűen is van rá lehetőség, minden kapcsolódik mindenhez. de mégis semmi semmihez. és a semmi is a mindenhez. igazából ezek nem nagy dolgok, mégis annak tűnhetnek. én nem vagyok nagy, úgy 172, de a gondolataim is picik. magamtól, magamból, magamnak, meg azoknak akiket érdekel. célja nincs, csak, hogy egy kis ember kiadjon magából számára nagy dolgokat. ezért jó blogolni. (igaz teret ad a plagizálásra, mind a blog íróknak, mind a blogot olvasóknak)
értelmetlen fecsegés mindez, zagyvaság mindaz, amit írtam, de újból gyarapítom kötetlen kötetem.

így történt...

részegen, (is), ketten

pex

a bevezetésen gondolkodom de semmi frappáns nincs a fejemben, úgyhogy el is hagyom, vagy legyen ez a bevezetés, hogy nincs bevezetés...

igazából az újabb, első négy estém Pécsett az, ami most foglalkoztat. vasárnap könnyed hangolódás az újabb szemeszterre, évre szaktársakkal és az ÁOK-sok gyöngyszemével Marcival. pár kört "kockulva" mentünk haza. indulásnak tökéletes. következő nap 5 perces szemináriumok és egy felettébb érdektelen és számomra érthetetlen előadás zajlott le Baráth tanárúrnak köszönhetően. az este megfelelő volt semmi komoly, csak egyszerű borral hangolás szenes nyitó bulira. mint kiderült mi már későn érkeztünk, mert telt ház fogatta bulira éhes csapatunkat. aki kijött, annak helyére mehettünk be, végül bejutott mindenki kisebb időtorlódással. a buliból csak a zene dübörgését és az embertömeget érzékeltem, mert régi ismerősömmel beszélgettem míg a "szenesben" töltöttem az estét. azért az idézőjel, mert igazából odáig le se jutottam... nem hagytam ki semmit. Attilával haza, végül fél négy körül alvás. kedden korán kelés suliba 'menés' majd az este Goulasch Exotica koncerttel végződött. baromi jó volt, Gé-nek köszönhetően még táncoltam is és még Marci is megtisztelt minket egy-két szám erejéig. majd bódultan az endorfintól hazafelé vettem az irányt mej a telekommunikációnak köszönhetően körülbelül, öhmm, nagyon rövidenk, mondjuk 2 percnek tűnt... mókázni már éjfélben nem volt kedvem úgyhogy jött az alvás, ami nehezen de beindult, bár hamar, a szobatársnak köszönhetően vége is lett. (szerda) reggel kiestem az ágyból legalábbis úgy éreztem. a nap további részében kísértetként éltem világom, végül gondoztam virágom. Berniéknél borozgatás közben ha nem is lágy, de zenehallgatás és közbeni beszélgetés. ez egy hét melyet életemből akár ki is vehetnék, még ha pozitívum volt sok leírt és a blogon nem közölt esemény és dolog.
egyszerű egy pécsi hét vagy éjszakai élet a második évemben, baranya szívében így történt. nem zengik bárdok és nem is mesélem igazán másnak, de aki ide téved talán belelát az egyetemista életének (kevésbé, vagy teljesen) keszekusza napjaiba...

két-élet

elszomorít, ahogy látom eltűnni a nyarat, egyre gyorsabb és nagyobb ütemben. szerettem a telet, de ez mára elmúlt. miről is írok, fogalmam sincs. írnék, szépet jót, de az agyam egyre jobban csak egy dolgon pörög, hogy holnap Pécs. de minek, nem érzem, hogy itt az ideje, még várjon, álljon és várjon, a maga borzongató, szépséggel teli, szeretni való egyszerűségével, bonyolultságával. ne hívogasson oly meggyőzően, azt mondja, hogy: Itt a helyed. de se itt se ott. sehol sem, mégis mindenhol. szeretem Pécset és szeretek itthon lenni. elmenni, valahová és sehová, mert nem kell mindig eljutni olyan helyre ahova el lehet. csak sétálni, leülni, majd sietni. fogat kocogtatva nevetni Kanizsán, együtt és külön, felváltva, magunktól, magunkkal, magunkon. megismételni a szavakat, mikor kérdeznek, majd rájönni hogy milyen szép. megvan Kanizsában a szépség, csak fel kell fedezni, olyan mint ha azt hinnéd unalmas, felesleges, de tévedsz, csak nyisd ki a szemed, nem olyan csendes mint azt képzeled. sokat beszél, mégsem eleget, sokat hallgat mégis keveset. csak akkor szól, ha muszáj, de mégis feleslegesen is fecseg. ő már csak ilyen nagy és kicsi, kicsi és nagy. átlátható, titkolózó, kíváncsi, de mégis a legjobban szerethet-ő.