biztosan

van, ez az érzés, mikor nagyon jó. de mostanában nem volt minden rendben, valami úgy feszengett belül. szédülés, de mitől. közelgő vizsgaidőszaktól, feszült családi légkörtől? nem hiszem, ez valami más, csak nem tudtam mi ez. de most már kicsit értem, de nagyon rossz tud lenni. főként a hét közepén, kedden, szerdán nagyon erős. akkor aztán igazán hányni tudnék. de nem. a kedvem szomorú, de mégis nem olyan lehangoló, inkább boldogító és fájdalmas is - ha ezt így lehet mondani. a hétvégén teljesen elmúlik. csütörtökön átalakul, valami szebbé kevésbé fájdalmassá. alig várom. és jön a péntek, izgek mozgok, nem bírok magammal. belül bizseregés, mindenem szét feszít, alig várom...nagyon. és jön, már érzem, péntek van, este. megvan, beteljesült, nem látok hallok, feledtébb boldog vagyok. kifejezhetetlenül. az öröm, öröme. van olyan, lehet olyan? ezekszerint, vagy csak érzéki csalódás, érzéki ficam, mely 2 hónap alatt érlelődött bennem? péntek, vége. boldog vagyok, de jól. minden helyreállt, semmi gond. aztán felkelek, szombat. megint jön a pörgés, a belső bizsergés, valami hihetelenül jó dolog, valami. és megint, megvan. szombat este és újból elérem. mosolygok, de nem egyszerű mosoly, mindennél jobb. letelt az idő. várok, hátha még tovább tart, de nem, ennyi volt. elindulok haza. vasárnap. már nincs szédülés. minden sokkal jobb, nyugodtabb is. aztán lefekszem aludni, feltöltődve valamennyire, egy újabb hétre. nem gondolok másra, csak, hogy tele vagyok, hisz nincs is jobb a barátfülénél...

hazafelé az út...

boldog, hisz még benned él az eltöltött idő, ami feldobott, ami vicces, kellemes, mámorral teli és még megannyi boldog érzés kavarog benned. nem érzed, hogy rossz, hogy vége, mert tudod, ha nincs vége nem lenne utána ez az érzés. gyalogolsz, mész, sétálsz hazafelé és csak a magad mögött tudott órák, percein gondolkodsz. de ezek a gondolatok hamar tovaszállnak észre sem veszed és már máson tűnődsz.
hazafelé az út fájdalmas. fáj a lábad a hátad, a vállad, de mész, csakhogy hazaérj. haza. oda ahol már nyugovóra térsz tested lelked pihenteted, és álmod világában egy új életet élsz – erre gondolsz. tovább mész és fájdalmas, fájdalmas, de tudod, hogy megéri a fájdalom.
hazafelé az út vicces, mikor meghallod a melletted lévő benzinkúton bégető birkákat. az egyik csak „beee”-g míg másikuk „béééé”-g aztán hallasz egy „bekch”-et, és ekkor felnevetsz. nindezt kánonban, duóban quintettben, vagy éppen mint egy zenekar.
hazafelé az út magányos, nincs melletted senki csak egy kihaltnak tűnt világ. Az életet csak egy-egy lézengő kocsi tudatja veled, amiből csak a zajukat és lámpájuk fénycsíkját. kábult vagy az agyad elfáradt. de tudod hogy menned kell haza, a lábad jár, egymás után mert már mindened fáj.
az út hazafelé étterem, felirat mely zölden vlágít, elképzeled milyen, mikor nyitva van. platanus, látod a nevét. sürögnek az emberek süt a nap, egy villanás, újabb autó és már tudod, hogy csak képzelted. aztán észreveszel valami kék fényt, nem tudod mi az. nézed majd ahogy elhaldsz mellette, két lépés után a feledésbe merül.
hazafelé az út sötét. csak a közvilágítás mutatja neked az utat. néhol az is csak épphogy pislákol, de nem törődsz vele. a tudattalan diktálja tempód és irányod. anélkül mész, hogy észrevennéd. de fáj, még mindig. a hátad a vállad és a lábad. sötét. a hold félig fent, a fejed felett. nézed. bámulod rajta a foltokat, tűnődsz milyen lehet. aztán leszeged a fejed a földet, járdát, betont nézed.
hazafelé az út coca cola, látod a tornyot mire festették. aztán mész nézed, egyre közelebb kerülsz hozzá már belefájdul a nyakad de nézed. emberek lógnak rajta, látod ahogy fel alá cikáznak a tornyon kötelek segítségével, akár egy pók. jajj, feljajdulsz már nem bírta a nyakad, a torony mögötted. észre sem vetted.
hazafelé az út hideg. késő van. eszedbe jut, hogy amikor még világos, nappal volt, meleg volt. nem gondoltál az estére, éjszakára, későbbi órákra. mentél. mert már vártad, hogy újra lásd. egy macska fut el előtted és újból felébredsz képzeletedből, megborzongsz, hidegebb lett…
hazafelé az út presszó, látod az írást egy táblán. lenézel, nincs is ott semmi, csak volt. kattan valami a fejedben, nem a jelenben vagy, látod ahogy a presszóban emberek ülnek, boldogok. hideg van. tél. poharuk gőzölög az ablak párás. aztán visszazökkensz fájdalmas jelenedbe. észreveszed, az út még csak felénél jársz, aztán a gondolatod visszacikázik a kiindulóponthoz, melegség, boldogság. egy lépcső újból a jelenbe hoz, de az arcod mosolyog…
hazafelé az út, emberi. melegítőben jön veled szembe valaki. látod az arcát majd ahogy közelebb kerül, hozzád egy árnyék lesz és tovább suhan a gondolataid közt is
hazafelé az út zajos, ahogy a lábad csoszog a járdán, a levegőt kifújva testedből orkáni szél zaját idéz. aztán egy autó. füled zúg fejed fáj, úgy érzed nincs tovább.
hazafelé az út ismerős. a bolt, az utca, a házak. Újabb emlékkép mely a múltból tör rád. Kisgyerek vagy. szaladsz. élvezed a tavasz melegét. lábaidat nézed, úgy futsz. aztán valami elromlik, elesel. érzed, ahogy akkor fájt, de nem mégsem ez már más. valós fájdalom. az emlék elmúlik ez már valóság. a lábad, a vállad , a hátad fáj. de nem állsz meg pihenni.
hazafelé az út félelmetes. egy régi emlék borzolja kedélyedet. félsz. szorongsz. majdnem pánikba esel. meglátod célod végét. megnyugszol, hazaértél. minden elmúlik, fájdalom, félelem, hideg. már látod magad ahogy a szobádban vagy. jól vagy. pár lépés, valóban hazaértél. elfáradtál. lefekszel, leteszed a fejed a párnára. elaludtál.
reggel van. felébredtél, már tudod, milyen az út, hazafelé…