do didn't do doe's did don't Do

őrületbe kerget a gondolat, mikor körülötted ülnek a kis "taknyosok" és fejedbe látnak. magukban nézik gyötrelmeid, te meg magadban képzeled gyötrelmeid. kívülről el sem mered képzelni szenvedő tested, mert tudod borzalmas lehetsz. így marad a belső gyötrelem a küzdeni akarás halvány szikrája. felfogod mi történik. majd hirtelen el is felejtetted, ez az idegenség amnéziája, mint mikor két ember bemutatkozik egymásnak; hallottad a nevét ahogy ő is a tiéd, de még sem tudod, hogy ki ő, mert nem arra figyelsz, csak hogy jól mondd a sajátod. vicces, mert néha rádöbbensz, fejedben több van mint az látszik... kár, hogy könnyen elfelejtődik e tény, hogy van valami (erről eszembe jut)
de mert, mikor, azt hisszük már, hogy vége van akkor kezdődik el - ez most semmit sem jelent és még ennél is kevesebbet. ilyen amikor felejteni próbálsz azzal, hogy emléket állítasz, fura...

silly boy

kétségbeesve futok, de nem látok semmit. előre lépek, de félve vissza nézek, majd hátat fordítva a mélybe esve lezuhanok. eltévedtem, élek? halottnak érzem magam, de mégsem vagyok halott. szívem menthetetlenül zakatol, majd kiugrik. körül nézek. körülöttem minden üres és sivár. semmi sincs körülöttem. hol vagyok? félek, hova kerültem, élek? egy szúnyog csípi meg kezem, áú, kiáltok fel. élek. savanyú mosollyal indulok el. de mégis hova megyek? se előre se hátra se jobbra se balra se fönt se lent. üresség. megrémít a csend, hol vagyok? megint. kezdek.... kezdem elveszíteni a fejem. elindulok a semmi közepén a semmibe. egyszer csak egy telefonba ütközöm. "ring-ring" csöng a telefon. haló? szólok bele. recsegő vonalból hallom haló? te vagy az? ki? kérdezem; ne hülyéskedj! kiabál rám. de én, nem is.... ne add az ártatlan, bosszankodik tovább. khm... megköszörülöm torkom, igen én vagyok. de ki az az én? kérdezi vissza a hang. hosszú csend, már azt hiszem megszűnik a vonal....nyugi nem lesz semmi baj!

ugye?!