up&down

fenn. olyan más világ. lenn. csak lenn. fenn és lenn. mint minden erről szól egyszer fenn egyszer lenn. ha fenn lesz jobb lesz? és ha lenn lesz rosszabb lesz? fentből lesz azért még lenn? miért csak azt látod hogy lenn lenn lenn, míg úgy van hogy fenn fenn fenn. halkan mégis fenn és lenn fenn és lenn. de félve kukkant az ősz mögé a télbe pedig nyár van, hogy lesz az. biztatásból sosem elég, mégis tudja, hogy ez most lesz nagyon nehéz. körben az években forgolódva mint egy kád vízben ahol minden csepp víz mást és mást mesél rájössz hogy szerettél belé. és hiába törölközöl törölni ezt nem tudod mert mindig itt feküdnél a vízben ezt sohasem unod. felszívod az egész kád vizet, csak hogy magaddal vihesd. nincs és soha nem is lesz más; fogod hát és magadban tartod, mert mi lenne, ha mindenki tudná? lenne fenn te meg lenn lennél fenn ő meg nem. unod minden estéd nélküle, belemerülsz egy feneketlen térbe. mely elfeledteti, hogy hol van ő, vagy pont, hogy összeköt vele, még ha nem is pont, de legalább. bízol, mert mást nem tehetsz, az ár ellen úszol, de így is sodor magával. könnyebb lenne lebegve tovább... de nem lenne.

inside clear

mi történik? nem értem és nem érzem. valami fáj, valami hiányzik, valami új valami régi, valami elmúlt, valami nem, valami más, valami ugyan olyan, valami valami, van és egyben nincs, és mikor lesz újra és múlik el? lesz e még vagy már elmúlt? minden perccel távolodom és közeledem, de hova és mitől? legyen, lépjünk, de ne álljunk. mindig lépjünk még ha kicsiket, de maradjunk mozgásban.
feladtam, mire leszel képes ?

count down

tán elveszett, tán nem megértett. bűnös. mindig ezt érzed. ha rád néz és mosolyog, tudod, hogy... mi van a tekintet a kérdés a válasz a nevetés mögött? van valami? belülről emészt fel az, hogy titkot érzel mögöttük. amit érzékelsz az mindig kevesebb mint, ami valójában létezik. látni mindent, a dolgok állását, mit miért teszünk, tettünk. félsz valamitől, ami minden egyes pillanatban benned van, mikor csap le rád. reménykedsz benne, hogy soha, de nem hiszed el, hogy ez igaz lehet. inkább tűnik úgy, mintha már megtörtént volna. zavar totális kuszaság. semmi nincs ott, mint kellene, hogy legyen. üresség, kétely, félelem. velük élsz amióta csak vagy. felfoghatatlan, hogy miért ennyire magukkal ragadóak. olyan, mint egy kamion, ami eléd áll az úton és nem látsz mást. megelőzni sem tudod, majd ha elmész mellette végignézed mi van benne, vagy soha meg sem tudod mi volt.
hisz mindig eléd állnak

do didn't do doe's did don't Do

őrületbe kerget a gondolat, mikor körülötted ülnek a kis "taknyosok" és fejedbe látnak. magukban nézik gyötrelmeid, te meg magadban képzeled gyötrelmeid. kívülről el sem mered képzelni szenvedő tested, mert tudod borzalmas lehetsz. így marad a belső gyötrelem a küzdeni akarás halvány szikrája. felfogod mi történik. majd hirtelen el is felejtetted, ez az idegenség amnéziája, mint mikor két ember bemutatkozik egymásnak; hallottad a nevét ahogy ő is a tiéd, de még sem tudod, hogy ki ő, mert nem arra figyelsz, csak hogy jól mondd a sajátod. vicces, mert néha rádöbbensz, fejedben több van mint az látszik... kár, hogy könnyen elfelejtődik e tény, hogy van valami (erről eszembe jut)
de mert, mikor, azt hisszük már, hogy vége van akkor kezdődik el - ez most semmit sem jelent és még ennél is kevesebbet. ilyen amikor felejteni próbálsz azzal, hogy emléket állítasz, fura...

silly boy

kétségbeesve futok, de nem látok semmit. előre lépek, de félve vissza nézek, majd hátat fordítva a mélybe esve lezuhanok. eltévedtem, élek? halottnak érzem magam, de mégsem vagyok halott. szívem menthetetlenül zakatol, majd kiugrik. körül nézek. körülöttem minden üres és sivár. semmi sincs körülöttem. hol vagyok? félek, hova kerültem, élek? egy szúnyog csípi meg kezem, áú, kiáltok fel. élek. savanyú mosollyal indulok el. de mégis hova megyek? se előre se hátra se jobbra se balra se fönt se lent. üresség. megrémít a csend, hol vagyok? megint. kezdek.... kezdem elveszíteni a fejem. elindulok a semmi közepén a semmibe. egyszer csak egy telefonba ütközöm. "ring-ring" csöng a telefon. haló? szólok bele. recsegő vonalból hallom haló? te vagy az? ki? kérdezem; ne hülyéskedj! kiabál rám. de én, nem is.... ne add az ártatlan, bosszankodik tovább. khm... megköszörülöm torkom, igen én vagyok. de ki az az én? kérdezi vissza a hang. hosszú csend, már azt hiszem megszűnik a vonal....nyugi nem lesz semmi baj!

ugye?!

linespacing

most

még

is hogy mondjam el

mi az

ami a szívem nyomja,

miközben pont te vagy

az, aki és még

is neked mondja az ember

hát

ezzel semmire

sem megyek

inkább

tönkre

N E V E R mind

mikor elindulsz egy útra úgy, hogy haza tartasz de szívesen maradnál ott ahol addig voltál, furának hiszed. aztán az út közben könnyedén átesel, jó lesz otthon. kicsit furán érezheted magad ilyenkor, sőt furán is érzed magad. olyan mintha nem lenne otthonod. na jó ez túlzás, persze, hogy az. ülsz a buszon, vonaton, autóban számolod az út menti fákat elmerengsz az erdőkben. de várod a hazautat, ezt látod az erdőben... szemed félig lecsukódik majd lassan kényelmetlen mozdulatlan ültödben elalszol. egy megálló, vagy fékezés könnyedén felébreszt és a visszaalvás már nem is megy. vidáman nyújtózol egyet, mert még azon jár az eszed mit is álmodtam? jó volt. ez a pillanat mulandó, hamar ugyanabban a helyzetben vagy, jó lesz nekem otthon. már nincs sok hátra leszállsz a buszról megcsap a kellemes téli, enyhe, hideg. cipzárt húzol. kitisztulsz újból. félsz, egyre jobban, bár nem is tudod. rettegsz, annyira rettegsz, hogy igazán fel sem veszed míg a lakásba érsz. már várnak, boldog vagy hisz ő még csak olyan fiatal, mit sem tud semmiről. ránevetsz, majd ő csodálkozó arccal rád mered egy gyors váltással már tudomást sem vesz rólad. levetted kabátod cipőd, köszöntél a többieknek is. beszélgetést kezdeményeznél, de senki nem válaszol, mintha meg sem jöttél volna. az előbbi csodálkozó arc felkacag hatalmasat nevet, rád, elmosolyogsz de nem úgy ahogy igazán szeretnél, fáj. játszatok, a maga kis módján próbál hozzád szólni beszélgetni veled. van egy szótára, élő, anya. neked már nincs szótárad, anya van, szótár nincs. elmennek, egy utolsó kis mosoly abból a kis csalafintából...
ennyi maradt, majd gyomorgörccsel fordítasz hátat lépsz be a lakásba. remegve teszed, mit csinálj? szeretnél beszélgetni nem igazán tudsz, de megpróbálod. hiába, nem vele , nem. pedig szeretnél. szól a telefon, nem is tudod, hogy a tiéd. egy üzenet mi oly keserűen hat rád mint még soha........

frequency

csilingelő szó ébreszt fel. fejed még zsong ahogy kiszaladsz a szobából. majd mikor az ajtót kinyitva a kinti hideg ébreszt fel. siető léptekkel lép oda hozzád, elmosolyodsz magadban ezen. ismered ezeket a mozdulatokat. megöleled. kicsit belé próbálsz bújni, kicsit szeretnéd, hogy ő bújjon beléd. az a csillogó szempár, a mindent eláruló tekintet, elvarázsol. a pillanat elmúlt, elváltok. boldogan fordítasz hátat. keserűség tör fel belülről. bárcsak velem lenne. még mindig érzed magadon. hogyhogy sohasem elég?